Kádár István, Sepsiszentgyörgyről származó, Kanadában élő National Geographic díjas fotós engedett közelebb ahhoz a világhoz, melyben a valóságból álom és álomból valóság lesz, egy fényképezőgép és egy művészlélek barátságából. Munkáját a sokszínű természet és az emberek ihletik, de bármi is legyen az ihletforrás, a képeket röviden így jellemezhetnénk: színek és szenvedély.
Emberközelben Kádár István
Melyik volt az a pont az életedben, amikor kezdtél érezni elkötelezettséget valamilyen hivatás iránt? Mikor kezdett érni benned a hivatástudat?
Első munkám 19 évesen egy tanársegédi állás volt. Úgy éreztem, amikor a gyerekekkel dolgoztam, hogy adok valamit. Jót adni viszont nem könnyű feladat. És ettől a hivatástudat már ott volt a levegőben. Én úgy gondolom, hogy akármit csinálunk, azt teljes bedobással kell tennünk, és akkor igazi hívatásnak nevezhetjük.
Mi jelen pillanatban a hivatásod. Mit vagy hivatott csinálni?
Szakmai hivatásom tervezőgrafikus, de manapság a fotózás az, ami igazából foglalkoztat. Képeimmel egy olyan világot szeretnék megmutatni, ami nem csak a valóságot tükrözi, hanem úgy mutatja be azt, ahogy én látom. Néha kicsit rózsaszínben, néha viszont drámai tónusokban, de a hivatásom még mindig az adni akarás.
Kádár István díjnyertes fotója – National Geographic díja 2008-ban
Vissza tudsz emlékezni, mikor volt az első alkalom, amikor elkattant a fényképezőgép?
Nem igazán, valamikor gyerekkoromban volt egy gép, ami először fizikailag elkattant. De komolyabban 2006 óta érdekel a fotózás.
Melyik volt az első fotód, amelynél azt érezted, hogy elindult benned valami?
Lehet, hogy viccesen hangzik, de azt hiszem az első fotóm ami elindított valamit bennem, azt magamról készítettem. A repülési vágyról szólt, szabadnak lenni.
Mit szeretnél üzenni a képeiddel?
A képeimmel a valóságot szeretném bemutatni megfűszerezve az én képzeletemmel. Szeretem a klasszikus fotózást is, de nem feltétlenül arra törekszem, hogy egy pillanat töredékét dokumentáljam. Inkább egy életérzést, hangulatot szeretnék átadni és ugyanakkor üzenni is valamit. Ez az üzenet viszont nem feltétlenül ugyanazt jelenti mindenkinek, a lényeg hogy megérintsem a nézőt. Ha ez nem történt meg, akkor csak kattintgattam.
Hogy vagy a természet erőivel, azokkal az erőkkel, amelyek nem megfoghatóak, de viszont megéljük nap, mint nap?
A természet erői éltetnek mindannyiunkat, és én is szeretek játszani ezekkel az erőkkel a képeimben.
A magasabb erő létét viszont még keresem. Úgy gondolom, hogy egész életünkön át azon dolgozunk, hogy hitünket fejlesszük. Nem hiszem, hogy el tudnám mondani, hogy miben hiszek, ez számomra még egy misztikum, akár a köd. Ott van, látjuk a homályt, de nem láthatjuk, hogy mi van benne. És ebben a ködben vagyok még elveszve én is. Keresem ugyanúgy a képeimben, mint a saját életemben.
Kép: Köd – Kádár István
Van egy klasszikus kérdés. Az aranyhal és a három kívánság. Te mit kívánnál?
Ha ilyen szerencsés helyzetben lennék, akkor azt kérném az aranyhalacskától, hogy űzze ki az emberből a háborúskodást és a természet kiirtásának a vágyát. Talán akkor ismét jobban itthon érezhetnénk magunkat ezen a bolygón. Nem kellene, tartsunk a terrorizmustól és nem kellene nap mint nap elbúcsúzzunk egy-egy állatfajtól, és látni azt, amit jelenleg teszünk a környezetünk ellen.
A harmadik kívánságom inkább személyemre szóló lenne, a lelki társamat szeretném megtalálni.
Mitől lesz egy társ lelki társ?
A szerelemben hiszek, de ugyanakkor azt gondolom, hogy mulandó akár a tavasz, kivirágzik, aztán elhullatja szirmait. A szerelem kell, gyönyörű és szenvedélyes, de leég mint a tűz! Viszont ha sikerül a parazsat megtartani, az mellett még jó ideig el lehet melegedni. Én ezt a parazsat keresem, ami sokáig izzik még, és néha-néha talán lángra is lobbanhat.
Azokon a fotókon, amelyek igazi mesterműnek számítanak, az alkotó mindig rajtahagyja lelke egy kis lenyomatát. Megajándékoznád a Filantropikum olvasóit három olyan képpel, ami a lelkedből fakadó három érzést hordozza magában?
Fotó: Vágyakozás – Kádár Isván
Fotó: Emlékezés – Kádár István
Fotó: Szeretet – Kádár István
Forrás: filantropikum.com