A kubai rakétaválság sokáig tartott, így sokáig nyomaszthatta az atomháború rémével a Föld lakosságát. Ennél sokkal gyorsabban zajlott le, de majdnem sokkal csúnyább vége volt egy húsz évvel ezelőtti incidensnek; kevésen, konkrétan két percen, és az orosz vezetők idegein múlt csak, hogy a Föld nem változott egy nukleáris sivataggá.
1995. január 25-én egy orosz radarállomáson gyorsan mozgó objektumot észleltek a Barents-tenger fölött, ami az orosz határ irányába tartott. Az biztosan látszott rajta, hogy rakéta, de nem tudták azonosítani: nem kaptak értesítést semmilyen rakétakísérletről. Joggal gondolhatták, hogy az amerikaiak indítottak nukleáris támadást, mivel korábban is feltételezték, hogy ha támadnának, Norvégia irányából indítanák az akciót.
Gyorsan kellett cselekedni; ha egy Trident rakétát egy atom-tengeralattjáróról indítanak norvég felségvizekről, a rakéta nagyjából tíz perc alatt elérheti Oroszország területét. Még nagyobb lett a rémület, amikor látták, hogy a rakéta fokozatai a fellövés után pontosan úgy váltak le, mint a Tridenteké. És pontosan Moszkva irányába tartott. Ekkor érkezett meg a riasztás az atomkofferre; a bőröndre, amivel Borisz Jelcin orosz elnök azonnal elrendelhette volna a nukleáris ellencsapást.
Tíz percen belül dönteni kellett arról, hogy megnyomja-e a piros gombot. Riadóztatták az orosz tengeralattjáró-parancsnokokat, harckészültséget rendeltek el, és a stratégiai parancsnokságot is értesítették, hogy álljanak készen a nukleáris ellencsapásra. Jelcin kivárt az utolsó pillanatig, hátha csoda történik.
Két perccel a várható becsapódás előtt a rakéta a tengerbe zuhant; a riadót lefújták.
Néhány órával később kiderült, hogy a rakétát csakugyan Norvégiából lőtték fel, de tudományos célból: az északi fényt akarták tanulmányozni vele. (Hasonló kísérleteket ma is végeznek.) Az orosz kormányt már hetekkel korábban értesítették az eseményről, de ők egyszerűen elfelejtették továbbítani a hírt a radarállomások parancsnokainak.
Forrás: index.hu