A manapság gasztroforradalomtól pezsgő, második aranykorát élő Balaton nem volt ám mindig a szocmodern szállodasorok, a „Zimmer frei” táblás nyaralók és a lángosszagú bazársorok bűnös Szodomája és Gomorája, ahol most trendi kézműves kajáldák próbálják elfeledtetni a lengőtekés, beton pingpongasztalos üdülői retrót. A XIX. századi balatoni gőzhajózás elindulása és a Budát Fiumével összekötő vasútvonal megépítése idején még csak az arisztokrácia és a tehetős polgárság engedhetett meg magának egy-egy kiruccanást a falusias Balatonhoz. A vitorlázás és a sétarepülés sokáig a nagyon gazdagok hóbortja és a nagyon szegények álma maradt, a ’30-as évekre azonban már kiépült a balatoni műút, a vendégfogadók pedig villanyvilágítást kaptak, hogy az úri közönség esténként lámpafénynél költhesse el halvacsoráját, és rophassa egészen hajnalig. A gyerekek és a munkában megfáradt dolgozók balatoni táboroztatása viszont nem kommunista trükk volt: már a Horthy-korszakban is itt üdültek az ipari tanulók és a belügyminisztériumi dolgozók. Íme a magyar tenger kevésbé ismert arca.
A XIX. században a Balaton partja még egyáltalán nem volt úgy beépítve, amennyire most. Az 1800-as évek derekáig pontosan ugyanúgy zajlott az élet, ahogy a korábbi évszázadokban: a balatoni falvak lakói halásztak, állatokat tenyésztettek és szőlőt termesztettek, a vitorlázást és az 1846-ban beinduló gőzhajós utazgatást pedig úri huncutságként meghagyták a part környéki vadászkastélyokban mulatozó arisztokratáknak. A fenti kép 1910-ben készült: ekkor még Balatonboglár mólói sem igen épültek ki, mivel a legforgalmasabb kikötők Siófok, Balatonfüred, Balatonalmádi és Keszthely voltak. (Fotó: Fortepan)
A balatoni települések első igazi fellendülését a dualizmus kori vasútépítési láz hozta el. Igaz, az 1860-as években a Monarchia célja leginkább Buda és az ország tengeri kijárata, Fiume összekötése volt, és a vonalat a Balaton déli partján keresztül látták legcélszerűbbnek kiépíteni a Déli Vasút Társaság mérnökei. Mivel Balatonmárifürdőn is létesült egy megállóhely, 1880-ra egyre többen utaztak ide pihenési szándékkal: megépült az első fürdőház, 1902-ben pedig fürdőegylet is alakult (a fotó 1909-ben készült). (Fotó: Fortepan)
A magyar arisztokrácia és a tehetős nagypolgárság körében azonban így is csak lassan terjedt el a balatoni nyaralás hóbortja. A századfordulón még mindig a drága külföldi utazások voltak divatban a tehetősebb körökben, a „magyar tenger” sivár és unalmas helynek számított. Nem csoda: a vasúti megállókból löszfalakon és ligeteken át kellett a partra botorkálni, ahol ha a helyi földbirtokos nem létesített öltözőkabint és vendéglőt, akkor gyakran semmi sem volt. A fenti, 1917-ben készült képen a siófoki fövenyfürdő látható, ami annak ellenére sincs túlzsúfolva, hogy Siófok ekkorra már a Balaton egyik fővárosa volt. (Fotó: Fortepan)
Az első világháború után elveszítettük a tengeri kijáratunkat, így a „magyar tenger” felértékelődött a kikapcsolódni, szórakozni vágyók körében. A Horthy-korszakban Siófokon már nemcsak a vízben, hanem a levegőben is nagy élet volt: reggelente a budai Gellért Szálló elől indultak hidroplánok három utassal Siófokra (fél óra alatt odaértek), napközben pedig menetrend szerint köröztek a Siófok–Almádi–Füred–Földvár–Siófok útvonalon. 1933-ban a Siófokkal mára egybeépült Balatonkiliti mellett szárazföldi repülőtér is épült, ahol minden évben megrendezésre került a Nemzetközi Repülőpiknik és a repülős találkozóval egybekötött Balatoni Sporthét. A fenti, 1930-as fotón a Siófokkal szintén egybeépült Balatonújhelyen látható egy Junkers A-50 Junior kiképző hidroplán. (Fotó: Fortepan)
A Helka és a Kelén mellett a Jókai csavargőzös volt a balatoni kirándulók harmadik kedvenc hajója. 1913-ban építette az Első Dunagőzhajózási Társaság óbudai gyáregysége, és azért nevezték el Jókai Mórról, mert a „magyar Verne Gyula” imádott Balatonfüred és a déli part között ingázni a menetrend szerinti gőzhajójáratokkal. Sőt, Füreden írta meg az ifjúság rettegett féltéglányi kötelező olvasmányát, Az arany embert is, amihez a Krisztyán Tódor halálát okozó balatoni jégzajlásokat is testközelből figyelte meg. A fenti fotó 1932-ben készült: az utasok szemmel láthatóan legalább olyan jól érezték magukat a gőzhajón, mint Jókai. (Fotó: Fortepan)
A balatonfüredi Fenék-fürdőnek már a vicces neve is arra készteti az embert, hogy bohóckodjon a fotózó családtagnak – így tett 1934-ben az a férfi is, aki ránézésre akár Sean Penn nagyapja is lehetne. (Fotó: Fortepan)
Szántódot évszázadok óta Somogy északi kapujának nevezik: a Tihanyi-félszigethez való közelsége miatt már II. Endre 1211-es birtokösszeíró levelében is révként szerepelt. A déli part ezen szakasza a középkorban a tihanyi apátság birtoka volt (ez volt a „földművelésre kötelezett szolgálónépek lakóhelye”), majd II. József a királyi kamara felügyeletébe helyezte, később pedig a Balatoni Hajózási társasághoz került. A szántódi révből kezdetben fahajók, 1928-tól viszont már motoros kompok vitték át az utasokat a túlpartra. A fenti fotó 1936-ban készült. (Fotó: Fortepan)
Régen minden jobb volt, főleg a tudósoknak: 1926-ban a Magyar Tudományos Akadémia Tihanyban, egy csodaszép tóparti telken építhette fel a Balatoni Limnológiai Intézetet. A tudós fők a pancsolás, a vitorlázás és a naplementében borozgatás mellett persze komoly dolgokkal foglalkoztak itt: a Balaton élővilágának vizsgálata mellett a Balaton környékén várható természeti és emberi hatások előrejelzését is elkészítették. A fotó 1936-ban készült, de az épület ma is ugyanígy áll, és otthont ad a biológiai kutatásoknak – csak a környékbeli fák lettek nagyobbak. (Fotó: Fortepan)
A Balaton déli partja az 1930-as években már egyre inkább hasonlított arra az egybefüggő üdülőövezetre, aminek ma ismerjük. 1938-ra kiépült a balatoni műút, ami megkönnyítette a nyaralni vágyók lejutást Budapestről, a gőzmozdonyokat pedig villanyvasútra cserélték, hogy a saját autóval nem rendelkező, de tehetős polgárcsaládok is gyorsan lejuthassanak a Balatonhoz, ahová ekkor már rendszeres autóbuszjáratok is közlekedtek. A ’30-as évekre a part menti vendégfogadók mindegyike villanyvilágítást kapott, hogy az úri közönség esténként lámpafénynél költhesse el halvacsoráját, és rophassa egészen hajnalig. (Fotó: Fortepan)
Bár egyre népszerűbb üdülési célpont lett, a Balaton a két világháború között is megőrizte azt a csendes, falusias légkört, ami a középkor óta jellemezte. Még 1939-ben (amikor a fenti fotó készült) is simán előfordult, hogy a fürdőzők mellett felbukkant egy hűsölni vágyó marhacsorda, mivel a XIX. században errefelé ez volt a világ legtermészetesebb dolga. Lisznyai Elemérről például fel is jegyezték a kortársai, hogy 1896-ban minden falusi kinevette Balatonlellén, amiért nagyravágyó tervekkel egy bivalylegelő közepén akart tóparti villát építeni. Az idő azonban őt igazolta: az első évek 40 fős vendégserege után 1899-ben már 460 vendég jött Lellére, ma pedig csak itt 81 ezer az egy évre jutó vendégéjszakák száma. (Fotó: Fortepan)
A fenti képen 1942-ben, Érd mellett koptatja a balatoni műutat a Magyar Királyi Haditudósító század menetoszlopa. Ha pár évvel korábban ugyanitt lefotózták volna ezt a ritkaságszámba menő kocsisort, a járművek nem az úttest jobb oldalán, hanem a balon haladtak volna – a jobb oldali közlekedést ugyanis az 1941. június 26-án kiadott 187 000/1941-es BM rendelet rögzítette. Igaz, a hazai németbarát újságok már jóval korábban követelték változtatást, mivel Ausztriában 1938. szeptember 19-től, Csehszlovákiában pedig 1939 május 1-jétől tértek át a jobboldali közlekedésre, a korabeli média hangadói pedig az idegenforgalom visszaesésével riogatták az olvasókat, amennyiben nem változtatjuk meg a hajtási irányt. (Fotó: Fortepan)
Sokan azt hiszik, a balatoni tömegnyaraltatást és az ezzel járó hangos gyerekcsapatokat a kommunista úttörőmozgalom szabadította rá a csöndes balatoni üdülőövezetekre – de ez egyáltalán nem igaz. Már a Tanácsköztársaság idején is volt gyereknyaraltatási program, a két világháború között Mussolini ifjú avantgardistái is a magyar tengerben fürödtek, 1936-ban szintén a Balaton-partra küldte kikapcsolódni a Horthy-korszak ipari tanulóit az Országos Társadalombiztosítási Intézet, és a fenti kép tanúsága szerint 1943-ban is a Tihany melletti Gödrösön volt a honvédség központi gépkocsijavító műhelyének tanonctábora. (Fotó: Fortepan)
A balatonfüredi hajókikötő volt az első hely a magyar tengeren, ahol komoly hajóépítő üzemet létesítettek, ráadásul már az 1880-as években, amikor a vitorlázás még csak a grófok kiváltsága volt. Az 1886-ban alapított Stefánia Yacht Egylet Hajóépítő Üzeme kezdetben angol mintára tengerjáró vitorláshajókat épített az arisztokrácia és a módosabb polgárság számára. Az üzem a ’20-as években Balatoni Yachtépítő Rt. majd IBUSZ Yachtépítő Telep néven futott, 1931-ben viszont összevonták a Balatoni Hajózási Rt.-vel. A fenti fotó az államosítás előtti évben, 1947-ben készült – ezután a hajóépítő műhely Balatonfüredi Hajógyár, később pedig a Magyar Hajó- és Darugyár Balatonfüredi Gyáregysége néven működött a rendszerváltásig. (Fotó: Fortepan)
A Balaton-part nemcsak a kommunista pártvezetők kedvenc nyaralóhelye volt: már a Horthy-korszak állami tisztségviselőinek is épültek itt villák és vendégházak. A Magyar Királyi Belügyminisztérium Scitovszky Béla Üdülőtelepe Balatonlellén már a ’30-as években is igen népszerű volt, később pedig az elvtársaknak is annyira megtetszett a környék, hogy ők is ugyanide küldték pihenni a belügyi dolgozókat és családtagjaikat. Az egykori boglárlellei BM-üdülő ráadásul a rendszerváltást is túlélte: a 2000-es években rendőrcsaládok kedvenc nyaralóhelye volt, ma Park Hotel Balatonlelle néven várja a retrórajongókat. (Fotó: Fortepan)
Balatonlelle a Rákosi-korszakban is különösen népszerű volt: ekkor épült meg a Pest megyei úttörőtábor üdülőkomplexuma, ahonnan a ’60-as években ugyan már lekerültek a Rákosit dicsőítő feliratok, de a Magyar Néphadsereg tagjainak kék és piros nyakkendős gyereki továbbra is ide jártak le nyaranta. 1975-től viszont már az északi parton felépített Zánkai Úttörőváros volt a kispajtások balatoni Mekkája (illetve a balatonszemesi tábor, ahová a Szovjetunió úttörői jártak le nyaranta). (Fotó: Fortepan)
Jellegzetes Utasellátó büfé 1958-ból, Siófokon. Az évtized végétől kezdve a Balaton mindkét partján gombamód szaporodni kezdtek az állami, vállalati és szakszervezeti üdülők. 1958 ráadásul mérföldkőnek számított a balatoni turizmusban: a brüsszeli világkiállításon ugyanis szó szerint zabálták a magyar pavilonban kiállított ételeket és a jó ebédhez szóló cigányzenét. A Belkereskedelmi Minisztériumban ezért úgy döntöttek, 1959-től a Balaton mentén felépített motelekben, a ’60-as évektől pedig a többemeletes, szocmodern kockahotelekben fogják várni a valutával fizető külföldi vendégeket. (Fotó: Fortepan)
A ’60-as évek hotelépítési lázát a ’70-es évek nyaralóvásárlási őrülete, majd a német turistáknak jó pénzért szobát vagy akár egy egész házat kiadó, egy nyár alatt egy autó vagy egy lakás árát is megkereső ügyeskedők nagy korszaka követte. A ’80-as évek elején már nyugodtan ki lehetett volna tenni a Balatonra a „Megtelt!” táblát: üdülőbeutalóval, iskolai táborozással, rokonok hétvégi házában vendégeskedéssel mindenki itt akart nyaralni júniustól augusztusig. (Fotó: Fortepan)
És így már semmi sem maradt abból a csöndes, egyszerre falusias és úrias balatoni miliőből, ami a XIX. század végétől egészen a második világháborúig jellemezte a tó környékét. A balatoni vitorlázás, sétarepülés és hajókirándulás a XX. század közepén már nem úri huncutság volt, hanem a tömegek szórakozása – ami az ezredforduló környéki hullámvölgy után mostanra mintha megint egyre divatosabb kezdene lenni. (Fotó: Fortepan)
Forrás: index.hu