„A családom elfogadta, hogy szeretném már befejezni az életemet. Elfogadták, mert látták, hogy a második kúra alatt már nagyon szenvedtem. Én azt gondolom, elérkeztem egy választóvonalhoz. Ez az emberhez méltó élet és a már csak vegetatív lét között van… Amikor a 24 órából már csak percek elviselhetők, akkor már nem érdemes. Lassan és megállíthatatlanul legyőz a betegségem… A családom elfogadta a döntésemet. De azért mindent megtesznek életem meghosszabbításáért. A feleségem is, a szerelmem is, a gyermekeim is. Miattuk talán mégis érdemes lenni a következő visszaesés alatt is, harcolni az életért” – írja Czeizel Endre hamarosan megjelenő Két életem, egy halálom című könyvében, amit M. Kiss Csabával közösen írtak.
A genetikus arról is vall, orvosként hiába találkozott rengetegszer a halállal, mégsem tud rá felkészülni. „Egy orvos másképpen viszonyul a halálhoz. Mindaddig, amíg mások haláláról van szó. De abban a pillanatban, ahogy ő lesz az érintett, ugyanolyan emberré válik, mint bárki más. Kegyetlen érzés. Próbálom elképzelni, hogy milyen lesz. Nem tudom elképzelni. Nem én döntök. Az ember föl tud készülni mindenre. Végiggondolja, mi vár rá másnap, hogy hány páciense lesz a rendelésén, mit fog mondani a tanítványainak, hol találkozik a barátaival és egyebek. De hát mit lehet kezdeni azzal a gondolattal, hogy holnap a halál vár rá?”
forrás: blikk.hu