Az emberi sors nem egyszerű sors. Amikor erre a világra érkezünk, egy sor ígéretet készen kapunk. Biztosak lehetünk abban, hogy lesznek olyan időszakok amikor boldogok vagyunk, máskor keserűek, amikor sikeresek vagyunk és amikor sikertelenek, máskor reménykedni fogunk máskor reménytelenek leszünk.
A fájdalom elkerülhetetlen. Senki sem élhet úgy, hogy nem érzett valaha fájdalmat és nem vette ki belőle a részét. Néha úgy tűnik hogy másnak nagyobbak a fájdalmai és a problémái mint a miénk, máskor viszont ez fordítva van, látszólag. Ez csupán a látszat, mert valójában minden ember másként éli meg a valóságot mint mi. Nincs két ember, aki ugyan úgy éli meg a dolgokat. A személyes percepció az ami meghatározza egy élmény súlyát.
Azt hogy miként érzékeljük az élet kihívásait, sok faktor befolyásolja. A gyermekkor élményei óriási szerepet játszanak abban, hogy mennyire vagyunk felkészülve arra ami előttünk áll. Ezen az úton a különböző módszereket alkalmazva megyünk végig amiket még ártatlan korunkban tanultunk, ezek lehetnek egészségesek és károsak egyaránt. Egyeseknek megadatik az a privilégium, hogy a megfelelő családi modellt látva sajátítja a megfelelő módszereket, másoknak – Sajnos sokaknak – ez nem adatott meg. Ők erőt és energiát belefektetve sajátíthatják el azokat a módszereket, amiket alkalmazva sikeresen átnavigálhat az életen.
Az ösztöneink átveszik az irányítást akkor ha nem tudunk megbirkózni a dolgokkal. Amikor az érzelmi fájdalom túlságosan nagy ahhoz, hogy érezzük akkor ösztönösen elnyomjuk, tagadjuk, próbáljuk valahogy enyhíteni, mindenféle eszközzel. Az ilyen viselkedéseknek köszönhetően megtehetjük a következő lépést anélkül hogy tudomást vennénk a problémáról ami épp előttünk áll. Ezek védőfelet emelnek körénk. Minél magasabbak ezek a falak, annál jobban védenek minket az élet lüktetésétől. Idővel ezek a falak bebörtönöznek minket és a fájdalmat amihez addig ragaszkodtunk.
Rengeteg energiát emészt fel az hogy ragaszkodunk a fájdalomhoz amit magunkkal hordunk. Az érzelmek duzzasztógátja jön így létre amiben az érzelmek a falakra egyre nagyobb nyomást gyakorolnak. Csak addig nyomhatjuk el, tagadhatjuk, vagy enyhíthetjük amíg nem kezd el átszivárogni a repedéseken oly módokon ahogyan nem szeretnénk. És addig a pontig azt hihetjük, hogy mi irányítottuk a fájdalmainkat, de valójában a fájdalmak irányítottak minket.
A fájdalom aztán ridegséggé alakul és felvesszük az áldozat szerepét. Ha nem hiszem azt hogy én voltam az aki a fájdalmat okozta, akkor miért nekem lenne a feladatom azt elengedni? Nem igaz? Ezért büszkén hordjuk magunkon a táblát amin az áll; „Bántottak, és én csak egy áldozat vagyok”.
Idővel a fájdalom az identitásunk részévé válik, és nem tudjuk többé, hogy kik vagyunk nélküle. Csapdában találjuk magunkat – próbálunk előre lépni, de hátrafelé tekintünk. Minden pillanatunkat befolyásolja a múlt fájdalma, és a jövő sötétnek tűnik.
Nagyon nehéz elengedni a múltat; valahogy jónak érezzük hogy lógunk rajta, és ijesztő elengedni. De a múlthoz ragaszkodás az önszabotázs. Muszáj hogy elengedjük a múltat és felfedezzük az előttünk álló világot amihez jogunk van – azt ami ránk vár.
A változás folyamata nem könnyű, az kell hozzá hogy megváltoztasd az identitásodat és a viselkedésmintázataidat. De ez soha ne tántorítson el bennünket. Amire szükség van csak az elhatározás és a bátorság, hogy megtegyük. Mindenki képes rá. Akár tudjuk akár nem, de az erő ami ehhez kell az bennünk él.
Az első lépés az, hogy felismerjük a problémát, és akarjuk a változást.
A felgyülemlett érzelmek halmain átrágni magunkat igen fáradtságos lehet. Ezért jobb ha kicsinyenként haladunk előre. Jó ha van egy szakember aki segít felismerni azokat az önhátráltató mintázatokat amiken változtatnunk kell.
A fájdalomérzet annyit tesz mint embernek lenni. Amikor esélyt adunk magunknak arra, hogy érezzünk, akkor erősebbekké válunk, rugalmasabbá és felkészültebbé válunk arra hogy hatékonyak kezeljük a problémákat. Megértjük azt, hogy ha elfogadással kezeljük a fájdalmunkat, akkor a fájdalmat megéljük, majd elmúlik. Ez kitágítja a komfort zónánkat. A végtelen hosszú láncolata a pozitív kimeneteleknek pedig megtanít a reményre és hitre. Akarattal és hittel élhetsz majd amiben az önbizalmad szárnyal. És büszke lehetsz arra, hogy Te uralkodsz a fájdalom felett, és nem a fájdalom uralkodik rajtad.
Bármi történt a múltban, az valóban megtörtént. De a múlt azért van hogy tanuljunk belőle és nem azért hogy éljünk benne. A tapasztalataink, a jók és a rosszak egyaránt az életünk része, ugyanúgy ahogy a történelmi események is a világ történetének tagadhatatlan része. És a történet soha nem ér véget; folyamatosan adjuk hozzá az új fejezeteket, mert a valóságunk folyton változik. Nem lehetséges hogy a múltban éljünk. Az az ember akik ma vagyunk hallatlanul különbözik attól akik tíz vagy húsz évvel ezelőtt voltunk.
Az élet a végtelen lehetőségek tárháza. Minden pillanata egy inspirációba ágyazott lecke. A dolgunk csupán annyi, hogy jelen legyünk.
forrás: