Hogyan ismerkedtek a férfiak egymással, amikor még nem volt internet? Milyen titkokat rejtenek Budapest fürdői? Hogyan változott a homoszexualitáshoz való társadalmi viszonyunk a szocializmus óta? A Duna-korzó és a pesti fürdők egykori titkait a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című dokumentumfilmből ismerhetjük meg.
A Felszabadulás téren (ma Ferenciek tere) működő Egyetem Presszó „ismert” meleg szórakozóhely volt a Kádár-korban. Napközben bárki betévedhetett egy kávéra, de este tíz óra után már Misike, a beengedőember döntötte el, hogy ki mehet be – azok, akik nagyon is tudták, hová jöttek.
Ilyen helyek azonban alig voltak akkoriban, így leginkább házibulikban találkoztak egymással a homoszexuális férfiak, és ezeken a bulikon bontogatta szárnyait a magyarországi transzvesztita előadóművészet is. Az ilyen házibulikon akár 100 fő is részt vett, és kizárólag meghívásos alapon lehetett bejutni.
A másik közterületi ismerkedő hely a Duna-korzó volt. „Próbáltam úgy csinálni, hogy csak sétálgatok, és megálltam, nézelődtem. Láttam, hogy odajön mellém valaki, akkor egymásra néztünk, és avval tudtuk, hogy kicsoda, micsoda. És egy olyan helyen, ahol nem látták sokan, leszólítottuk egymást” – meséli a filmben az egyik szereplő, Tibor, majd hozzáteszi, sokan lejártak a WC-be, ahol falfirkák, üzenetek és telefonszámok is jelezték, hogy ez egy titkos találkozóhely.
Budapest egyes fürdői szintén egyértelműen a meleg férfiak helye volt, nagyon sokan még szexuális életet is éltek ezekben. Máshol nem volt rá lehetőségük, a kommunista rendszer nyilvántartotta a meleg párokat, jelentések készültek róluk.
„Átléptük a határt”
Mindezekről Takács Mária dokumentumfilmjéből tudhatunk meg bővebbet. A Meleg férfiak, hideg diktatúrák régi fényképekkel és videofelvételekkel, tabuk nélküli intelligens beszélgetésekkel, újra bejárt helyszínekkel, megrázó személyes történetekkel mutatja be hét idősebb férfi életén keresztül, milyen volt melegként élni a 70-80-as években.
A főszereplők között feltűnik többek Nádasdy Ádám, nyelvész, költő, az ELTE egyetemi docense, aki egy házasság és két gyerek után vállalta fel homoszexualitását, akit a témába vágó könyve apropóján kérdeztünk nemrég. A nyelvész mellett három újságíró – Pálfi Balázs, Láner László és Takács Bence -, valamint Mocsonaki László a Budapest Pride szervezője meséli el történetét.
Nemcsak Magyarországról esik szó a dokumetumfilmben, a szereplők visszatérnek az egykori Jugoszlávia területére, a Rab-szigetre is. A horvát sziget paradicsom volt a számukra, legalábbis Budapesthez képest: szabadon lehetett sétálni, ismerkedni és fürödni. „Nehéz ma megérteni, hogy abban az időben, amikor átléptük a határt, elkezdtük énekelni, hogy Jugoszlávia, Jugoszlávia” – meséli Láner László.
Mikor volt jobb melegnek lenni?
A film erre keresi a választ a személyes történeteken keresztül. A Kádár-korszakban a rendőrség figyelte a melegeket, fényképes adatbázisokat működtettek. Erre leginkább azért volt szükség, mert a homoszexualitás nem fért össze a szocialista rendszer családmodelljével. És bár Magyarországon 1962 óta nem volt büntethető a homoszexualitás, a megszerzett információkat gyakran zsarolásra használták.
A rendszerváltás után aztán szépen lassan, de változott a helyzet. Az azonos neműeknek 2009-től lehet bejegyzett élettársi kapcsolatot létesíteni. A film szereplői közül többen is éltek ezzel a lehetőséggel és hivatalosan is élettársi kapcsolatban élnek, Pálfi Balázs 2009-ben „vette el” lengyel származású barátját. Pálos Attila és párja, Eduárd 2010-ben a szomszédasszony kezdeményezésére kötötték meg a kapcsolatukat, a falu szeme láttára. Eduárd előtte nős volt, két gyereket nevelt fel, Attiláért hagyta el a családját, később ők is gratuláltak a párnak.
„Óriási különbség van, a sötét rabságból a világos szabadságba érkeztünk” – mondja a filmben Nádasdy Ádám a jelenkori helyzettel kapcsolatban, ami a 30-40 évvel ezelőtti állapotokhoz képest rengeteget javult, még akkor is, ha a mai magyar társadalom nagy része most is homofób, és a szélsőjobboldali pártok előretörése tovább fokozta a homoszexualitással kapcsolatos ellenérzéseket.
Coming out
A filmben szereplőknek először saját maguknak, majd a családjuk előtt is fel kellett vállalni másságukat, sokuknak ez évekig tartott. Láner László így mesélt erről: „Amikor elmondtam a nővéremnek, ő teljesen kiborult. Egy évig nem beszélt velem, egy lakásban laktunk, de a köszönésemet nem fogadta.” Ma már a nővére is kijár a meleg felvonulásokra, sőt, baráti társasága is melegekből áll. „Ehhez el kellett telnie egy időnek, de mindig utólag azt mondom, hogy nagyon jó döntés volt. Volt egy nehéz periódus, de azon túljut az ember, és utána sokkal-sokkal könnyebb lehet” – tette hozzá.
Melegként élni tehát ma könnyebb, mint 30-40 évvel ezelőtt, azonban elfogadni az érintetteknek a melegségüket és szembesíteni családjukat, barátaikat és kollégáikat a másságunkkal, ugyanolyan nehéz. Ugyanazok az érzések zajlódnak le a fiatalokban, mint amiken átmentek az idősebbek. Az ő történetük azonban kapaszkodóként és segítségként szolgálnak, utat mutatnak azoknak, akik másságuk elfogadásával küzdenek.
A film több mint három évig készült, az alkotók forráshiánnyal küzdöttek, a produkcióhoz igényelt állami támogatást az MTVA szakmai indoklás nélkül, a film témája miatt utasította el.
„Elsődleges cél az volt, hogy bemutassuk, milyen volt régen melegnek lenni, – mondja Nagy Milán, a film egyik fiatal szereplője – érdekelt minket, hogyan indult a meleg mozgalom, az, hogy kiknek köszönhetjük, hogy ma ott tartunk, ahol. De hogy mikor volt jobb melegnek lenni, ezt a kérdést nyitva hagytuk, minden néző döntse el saját maga.
A dokumentumfilmet Takács Mária, az Eltitkolt évek díjnyertes rendezője jegyzi, és júliustól látható a mozikban.
Forrás: hvg.hu