Mi a férfi és mi a nő szerepe az életben, mit hagyott ránk örökül a történelem, s mehetünk-e tovább ezen az úton? Vajon hogyan éli meg saját sorsát? – ezekre a kérdésekre keres választ új könyvében a szerző. Szegő András beszélgetett vele.
– Mire ez a hatalmas, kitömött táska?
– Este lesz egy előadásom…
– Gondolom, nem késdobáló szám, hogy kellékek kellenének…
– Nem, nem is szoktam használni semmit, legfeljebb egy kis cédulára írok címszavakat, de ez most egy olyan téma, amely közben muszáj pontosan idézzek. Ezért hoztam magammal könyveket. A nők történelméről fogok beszélni, és ehhez sok forrásból kellett meríteni. Még Éváról alig tudunk valamit, Szűz Máriáról is alig valami maradt fent. Milyen anya is lehetett? Miként vette tudomásul fia zsenialitását? Mi minden játszódhatott le benne, miközben tanúja volt halálának?
– Ez igaz, de többet a férfiakról sem tudunk. Kolumbuszról is csak annyit, hogy felfedezte Amerikát, Könyves Kálmán pedig véget próbált vetni a boszorkányüldözésnek – nem sok sikerrel…
– Azt ne firtassuk, hogy ezek mennyire hitelesek, vagy mennyire emberségesek, de azért nagyjából ki lehet hámozni belőlük, hogy mi is történt ekkor meg akkor az emberiséggel. Ha elhinnénk a történelemkönyvek sugallatait, akkor elfogadnánk azokat az áligazságokat, hogy a nő dolga a gyermekszülés, hogy a férfinél van az ész, hogy a feleség azt tegye, amit az ura mond! Hogy felnézni csak a dicső férfiakra lehet!
– Ez szerintem azért nincs így, mert az uralkodónőknek, bármennyi hülyeséget csináltak, ugyanekkora a mítoszuk. Nem a hatalom misztifikálásáról van inkább szó? Vagy a nők viszonyáról a hatalomhoz? Hogy nem akarták, vagy nem tudták a hatalmat? Netán számukra más jelentett és jelent?
– Erről van szó. A nő eredendően harmóniára, együttműködésre törekvő lény, a férfi pedig uralomra, dominanciára.
– Mert egyébként életképtelen, mert a gyengeségét kompenzálni akarja!
– Ez is egy megközelítés. A férfiban hatalmas teremtővágyak szunnyadnak, mindenáron rivalizálni akarnak az Istennel! Nézd meg a kisfiút a játékboltban, kütyüket bámulnak, kisautókat, űrhajókat. A kislányok viszont babáznak, főznek, pelenkáznak. Ők már a játékaikban is a szerves élet felé törekszenek, a lét fenntartására. Akkor pedig igazad van. A férfiak pótcselekvéssel próbálnak fontosak maradni, és ennek érdekében készek arra, hogy akár tönkre is tegyék vagy elpusztítsák a világot…
– …miközben már tudjuk, hogy ebből az őrületből tíz perc vagy néhány év múlva katasztrófa következik, még csak lassítani sem próbálunk…
– Igen, ez döbbenetes. Miközben, ha csak egy kicsit magunkba szállnánk, elkerülhető lenne sok szörnyűség. Ugyanis minden szempontból más a női és férfisors, s ha hagyjuk, hogy mélyére ereszkedjünk lelkünknek, odalent vagy odafent, mindegy hogyan nevezzük, kiderül, hogy teljesen egyformák vagyunk. Az ember-mivoltunk lesz onnantól a meghatározó, és teljesen összemosódnak a nemünkből fakadó különbségek. Ez kéne hogy meghatározza az életünket és nem a nemek folytonos háborúja, rivalizálása. Amikor visszatekintek felmenőimre, akkor is sok szívszorítóan szomorú párkapcsolatot látok. Talán csak az anyai nagyszüleim jelentenek kivételt. Boldogan éltek, öt gyermekük született, és nagyapám csillogó szemekkel, énekelve halt meg nagyanyám karjai között.
– És ezt biztos, hogy ők is boldogságként érezték, úgy élték meg? Arról nem is beszélve, a feleségem mennyire zokon venné, ha a halálom előtt még kornyikálnék is…
– Biztos, de hozzáteszem, hogy mivel nagyapám korán halt meg, ez egy aránylag rövid történet. Ő egy vehemens ember volt, igazi hentes, és miután a nagymamám az ötödik gyerek megszületése után annyira el volt foglalva a ház körüli teendőkkel, szabadjára is engedte a férjét. Szabadjára engedte, hadd menjen, neki már ilyen szempontból nem volt igénye rá.
– Minden tiszteletem a kedves nagyszülőké, de rokonszenvem dacára sem vagyok biztos abban, hogy olyan jó érzés volt a nagymamának lemondania erről és elengedni a férjét, és az is lehet, hogy a nagypapa sem járt el annyira szívesen… Hogy minden csak nézőpont kérdése…
– Én pedig azt látom a történetükben, hogy túl tudtak lépni a nemi szerepeken, és nagyvonalúak tudtak lenni egymással, önmagukkal. A boldogsághoz csak lemondás által lehet eljutni. Ők a legalapvetőbb szinten harmonizáltak, ezért részletkérdésekben való áldatlanságokra nem fecsérelték a szeretetüket, kölcsönös tiszteletüket. Te hiszel a csodákban?
– Tudom, hogy vannak. Voltak túlélők Hirosimában, meg van, hogy túlél valaki egy repülőszerencsétlenséget… nincs magyarázat…
– Nagyszüleim kapcsolata is ilyen csoda volt. Szemben a világgal…
– Persze, Péter, de azt azért te is tudod, hogy ezen könnyebb merengeni, mint a napi életben akár kicsit is tenni azért, hogy megvalósítsuk…
– Hajaj! Így van. A feleségem, Ági például nagyon pedáns, én pedig notóriusan morzsázok evés közben. Ági szereti a rendet, én meg hallatlanul slendrián vagyok. Igen, sokkal figyelmesebbnek kellene lennem, tapintatosabbnak, ezerszer meg is fogadom, hogy ezentúl jobban vigyázok majd, és lehet, hogy egy kicsit fejlődöm is majd ezen a téren, de amolyan tip-top, rendes ember, tudom, úgysem leszek. Ági pedig nálam is jobban tudja. Ő morog, én megszeppenek, de a mi kötődésünk sokkal mélyebben van, hogy ilyen apróságok veszélyeztessék. Ha pedig nincs meg ez a mély kötődés, akkor valóban a legbanálisabb apróságon is zátonyra futhat egy kapcsolat. A nő és a férfi harmóniája és diszharmóniája a leguniverzálisabb dráma a világegyetemben. Ehhez a problémához képest minden eltörpül. Izgalmasabbat, bonyolultabbat, rejtélyesebbet maga az Isten sem tudott kitalálni.
– Ne haragudj, Péter, de nincs valami hárítás ebben a részedről? Hogy egyszerűbb nagy bölcsességeket kimondani, mint rendesen viselkedni?
– Amikor veszem azt az arcátlan bátorságot, hogy hozzákezdek egy ilyen könyv megírásához, tulajdonképpen két dolog adhat csak hozzá muníciót. Az egyik, hogy néhány alapvető problémát sikerült eddig jól-rosszul megoldanom, és ennek tanulságait szeretném megosztani, hátha mások tudnak meríteni ezekből, és nem kell annyit botladozniuk, mint nekem kellett és kell a mai napig. A másik pedig, hogy ami sehogyan sem sikerült nekem, azt legalább papíron próbálom megoldani. Mintegy bizonyítandó az Istennek, ha majd az orromra koppint, hogy rosszul csináltam sok mindent, azt felhozhatom, legalább a tervem megvolt, hogy jól csináljam. Ha kíváncsi vagyok valamire a jövőmet illetően, megkérem egy ismerősömet, hogy nézze meg a Jóskönyvemből, mit lehet kiolvasni a sorsomról, mert én megpróbálnám úgy csűrni-csavarni, hogy számomra kedvező kép jöjjön le belőle.
– Mert lehetne akár gondolni, hogy neked aztán tényleg semmi okod az aggodalomra, szorongásra, csak belekukkantasz a saját sorsodba, és mindent tudsz előre…
– Ez azért nem ilyen egyszerű, sajnos vagy hál’ isten. Azt valahogy gyermekkoromban már sejtettem, hogy létünknek van egy mélyebb, spirituálisabb tartalma, hogy az én létezésem az élet színpadán annyi, hogy tehetségem szerint játszom a rám kiosztódott Müller Péter-szerepet, de ez a tudat soha nem óvott meg az esetenkénti kétségbeesésektől… történt egy szörnyűséges tragédia a családban: miközben gyermekét várta a lányom, Juli, egy pillanat alatt elvesztette a férjét…
– …elnézést, de ezzel kapcsolatban régóta szeretnék megkérdezni valamit. Emlékszem, hogy neked, magunk közt szólva, voltak fenntartásaid azzal a fiúval szemben. Féltetted Julit, hogy nem lesz belőle az a gyakorlatias apa, férj, akire majd támaszkodhat. Halála után viszont úgy fogalmaztál, hogy öreg lélek volt. Ennyit változtathat életünk megítélésében a halálunk?
– Igen. Elhamarkodottan mondtam róla korábban véleményt. A szülői féltésem felülkerekedett a józanságomnál.
– Halála előtt senkiről nem szabad véleményt mondani?
– Lényegében igen. Addig annyi minden történhet. Én például a történtek következtében a hetvenes éveim derekán, amikor már akár kicsit ki is engedhetnék, szemlélhetném a világot, gyakorlatilag apa lettem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kiengedjek, vagy akár lazítsak. Gondoskodnom kell Veronikáról. Ez hatalmas kihívás. Talán a legnagyobb az életem során. Rám bízott a sors egy kis tündért, muszáj az ő útját egyengetnem. És én ezt egy pillanatig sem érzem tehernek, feladatnak, sokkal inkább kihívásnak, inspirációnak. A most megjelent kötetemet ezért is neveztem Veronika könyvének. Ő adott hozzá nekem ambíciót és hitet.