Bölcs öreg volt nagyapám, aki minden bölcsességét a földművelés és az állatok nevelése közben szerezte a tanyán. Ki ne lenne büszke egy ilyen emberre?
Úgy olvasott a természet rezdüléseiből, mint városi ember a „tudós” könyvekből. Olyan jó volt körülötte lenni, figyelni mozdulatait, hallgatni okos gondolatait, egy-egy elejtett szavát. Ha tehettük, öcsémmel mindig ott tébláboltunk körülötte; és csodálattal néztük, ahogy a füvet kaszálta a mezőn, vagy ahogy tett-vett az istállóban a borjak és tehenek körül. Még most is az orromban érzem a frissen vágott fű illatátvagy az állatok trágyaszagával vegyülő, meleg testszagát.
Ha az istállóban tartózkodtunk, folyton a mennyezetet lestük, a gerendák közét, a fecskefészkekből csipogva-tátogva előbukkanó, pelyhes fiókák fejét. Ilyenkor nevetve ránkszólt nagyapa, hogy „Ej, ti, kutyafülűek, …hát hiába beszélek én nektek? …Hiába tanítalak én benneteket..?” Ezen már mi is nevettünk, és gyönyörűséggel néztük a fészek szélére röppenő, villásfarkú fecskeszülők nagy-nagy igyekezetét: ahogy a röptében elkapott legyet, bogarat a sárga szélű pici csőrbe helyezték. Miután jóllaktak a fiókák, elcsendesedve behúzódtak a fészek védelmébe, mintha ott sem lettek volna.
Leginkább a fejőszéken szerettem én ülni, és a lábamat lógázva hallgatni nagyapát. Aznap délután épp egy vasvödörbe reszelte a teheneknek az enyhén piros héjú takarmányrépát, és meg-megigazította homlokába csúszó, zsírfoltos, barna kalapját.
– …Tudod, kisunokám – emelte rám megfáradt tekintetét -, azért olyan kusza ez a világ, mert az emberek eltévedtek benne. – S elhallgatott, mintha csak magának mondta volna.
Csodálkozva néztem rá, mert igazából nem értettem, hogy mit is akar mindezzel mondani. Én eddig semmiféle kuszaságot nem találtam benne. A Nap ugyanott kel és nyugszik az égen, ahol mindig is szokott. Tavasszal zöld ruhába öltözik a táj, és virágba borulnak a fák, amitől olyan szép lesz a világ, hogy boldogság önti el az ember szívét. Nyáron illatos barack és finom cukorkörte érik a madárfüttyös kertben, és a tanyát övező búzatáblákban barna hátú, izmos férfiak aratják a kenyérgabonát.
Ősszel a gazdák fölszántják a tarlót, és varjak lepik el a feketén fénylő szántóföldeket. Éles csőrükkel mezei egeret és pockokat keresnek a porladozó rögök alatt. Szél zörrenti meg a száraz kukoricaszárak leveleit, s beljebb, a táblákban már törik és zsákokba szedik a héjától megfosztott, sárga csöveket. Télen, amikor már vastag hó borítja a tájat, a tanya udvarán magasba csap a láng, szalma alatt pörzsölik a meghízott, finom húsú mangalicát. S ahogy elolvad a hó, és énekét füttyögi újra a széncinege, dalára kivirul a természet, és előlről kezdődik minden.
– Mondd, nagyapa, hol itt a kuszaság? – buktak ki számon a szavak. – Hiszen mindennek megvan a maga rendje. …Talán a Mama cérnás dobozában olykor előfordul egy kis rendetlenség. Amikor a varrócérnák és a fonalak összegabalyodnak.
– Ha ezt most a nagyanyád hallaná?.. – nevette el magát, és a fejét ingatva leguggolt hozzám.
– Tudod, mit szokott mondani a Mama – néztem rá huncutkodva –, amikor a varrós dobozában összegabalyodnak a cérnák? Azt, hogy „Már megint itt jártak a játékos manók”.
– Nahát ?! – mondta csodálkozva. – Ez a Mama mit ki nem tud találni?
Hogy tovább gördítsem a beszélgetés fonalát, és megértsem mindazt, amiről nemrég oly rejtélyesen beszélt, hát rákérdeztem:
– …És azt miből gondolod, hogy az emberek eltévedtek a világban?.. Muzsik bácsi mindig ugyanazon az úton érkezik meg a faluból, amelyiken elindult; az öreg Turda meg még részegen is hazatalál a kocsmából.
No, ezen akkorát nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. Miután megtörülte a szemét, felsóhajtott, majd elrévedve maga elé nézett.
– Az a legnagyobb bajunk: ma már mindenki úr szeretne lenni – magyarázta. – Még az is az úri élet felé kacsingat, akinek földet adott a Teremtő. Mi azért születtünk gazdálkodónak, hogy megtermeljük a kenyérnek valót.
A kovács elkészíti az ekevasat, a bognár a kocsikereket, a tetőnek való gerendát és a léceket. Ez képesség, tehetség!.. Legyünk rá büszkék, mert nagy dicsőség, és nagy felelősség is. …Ha mindenki mást csinálna, mint amihez ért, semmi se működne. Ha a paraszt politikus akarna lenni, ki művelné meg a földet?
Aki gazdálkodónak született, már a talaj illatából megérzi, mikor lehet elkezdeni a tavaszi vetést. S amikor a nyári szélben aranylón ring a búzamező, már a letépett kalászból is meg tudja állapítani, hogy lehet-e aratni.
A parasztember, a gazdálkodó mindig is megművelte a földet – tolta tarkójára a kalapját nagyapa – ; egy talpalatnyit sem hagyott parlagon. …Mert az ember és Isten elleni vétek lett volna. Most meg sokszor azért fizetnek neki, hogy ne művelje meg.
Én azt mondom, nagy baj van, fiam. Már csak az a kérdés, hogy odafönt tudják-e, hagyják-e? – És szomorú tekintetét a magasba emelve, jó messzire kinézett az istállóból a felhők fölé.