Látens homoszexualitás, pici pénisz, három perc. Christopher Hibbert könyvében arra keresi a választ, hogy – ezernyi szeretője ellenére – vajon mi állhatott Napóleon legendás nőgyűlölete mögött. Freud a fejét fogná.
“Nők! A legnagyszerűbb ajánlattevők közé tartoznak. A hatalom az, amit szeretnek. Ez a legjobb afrodiziákum – akárcsak számomra. Megszerzem majd el is felejtem őket.” Napóleon ezt a szúrós, de annál hősködőbb megjegyzést Szent Ilona-szigeti száműzetésének idején tette egyik segítőjének. Nem lehet meglepő, hogy az eredetileg “Európa kemény emberének tartott” Bonaparte azzal erősítette meg önnön macsós mítoszát, hogy a körülötte lévő nők befolyását csökkenteni, hírüket pedig befeketíteni próbálta. A valóságban a helyzet természetesen ennél jóval összetettebb volt, ahogyan azt Christopher Hibbert könyve is tanúsítja.
Sokak megdöbbenésére Napóleont olyan erős és csökönyös asszonyok vették körül, akiket gyakran nehezebb volt kormányozni, mint egész birodalmát. Ott volt például a félelmetes anya, aki fia uralkodásának idején az együtt töltött óráikat leginkább lehangoló motyogásával töltötte be: “ha ez elmúlik, fiam…” Vagy kedvenc nővére, Paulina, aki olyan gyönyörű volt, hogy “Birodalmi Vénusszá” avanzsált, és olyan megrögzötten különc életű, hogy “Európa Nagymestere” nagyobb sikereket ért el a harcetereken a kontinens egyesült seregeivel szemben, mint nővérének szexuális kicsapongásainak megfékezésében.
Mindezeken felül ott volt még az “összehasonlíthatatlan Josephine”, akivel a legviharosabb szerelmi történeteket oszthatta meg. Az egyetlen személy az életében, aki képes volt irányítani kérlelhetetlen, akaratos személyét, ő volt a “leghálásabb nő akit valaha ismert”, vagy ahogyan Bonaparte fogalmazott: “szellemes és könnyed, és a legkedvesebb személy a világon”.
Ezen erős nők iránt érzett szeretete ellenére Napóleon nőgyűlölő volt, különösen nem szerette a forradalom utáni Franciaország olyan nőit, akik felvilágosult gondolkodásúak voltak, előtérben álltak, vagy szerepük volt a politikában. Hogy miért? Néhány történész burkoltan célzott már arra, hogy Napóleon kiegyensúlyozatlansága elnyomott homoszexualitásából fakad. Az elméletet mellékesen odavetett megjegyzésekkel indokolják (azt mondta, hogy a barátság a vonzó férfiakkal először fizikai vonzalommal kezdődött: “az ágyékánál és olyan helyeken, amik névtelenül maradnak”.) Valószínűbb azonban, hogy félelmei és vonakodásai szexuális bizonytalanságának csak eredményei voltak és nem okai. Fiatal korában teljesen tudatában volt annak, hogy egy cseppet sem vonzó és neheztelt azokra, akiknek “megvolt minden szerencséjük” – azaz, kissé daliásabbak voltak nála. Ez pedig nem volt nehéz.
Ám ahogyan hatalma nőtt, úgy lett egyre vonzóbb a nők szemében, lehetőséget találva egyúttal arra, hogy végre bosszút álljon. Undoksága legendás volt, különösen, ha talált olyan nőt, akit megfélemlíthetett. Egyszer azt mondta egy újonnan bemutatott vendégnek: “Hölgyem, nekem azt mondták, hogy ön csúnya. Nyilván nem túloztak.”
Napóleon szexuális bátorságát bizonyítandó, híveinek ünnepelt mondása volt, hogy hősük “olyan nagyszerű szerető, mint amilyen nagyszerű hadvezér”. Hibbert véleménye szerint viszont csekély bizonyíték van erre. Napóleon gyakran kényszeríttette szeretőit arra, hogy meztelenül várják az előszobában. Amikor megérkezett nem nyújtotta hosszúra: az “ügy” három perc alatt meg lett oldva. Lehet, hogy ez a bátorság volt követendő a francia vezetők számára. Ahogyan Jacques Chirac egyik házasságon kívüli daliasága jól példázza: “öt percen belül kész, beleértve a tusolást is”.
A téma remek: a Napóleon életében szereplő asszonyok történetei legalább olyan elbűvölőek, mint magáé a császáré. S mivel Hibbert könyve nemcsak Napóleon romantikus kapcsolatait mutatja be – két feleségével, illetve ezernyi szeretőivel – hanem anyjával és nővérével való viszonyát is, a szerző nem győzi elég hellyel, hogy bármelyik nő árnyalt portréját adja. Egyedül Napóleon emelkedik ki mind közül.
Még elbűvölőbb lett volna azonban, ha bepillantást nyerhetünk abba, hogyan hatottak ezek a nők személyére, mit árultak el róla: igaz-e páldául, hogy valóban mérte – amúgy is híresen kicsi – péniszének méreteit? És mi van azzal a bizonyos freudi jelszóval: “Milyen volt a viszonya az anyjával?” A gördülékeny stílus és a kellemes anekdoták ellenére azonban van valami felületes Hibbert könyvében – írja a New York Times kritikája. Ez egy amolyan Helló, történelem!, ami csak a felszínen csúszkál anélkül, hogy felfedezné a lényeget.
Forrás: mult-kor.hu