Egyszerre nem lehet félni és nevetni is. Amikor nevetsz, nem félsz. S azt érzed, valamitől megszabadulsz. Minden öröm “felszabadult” öröm. A félelemtől szabadulsz meg ilyenkor.
Kilépsz a sötétből. A bánatból. És azt érzed, lebegsz. Hogy fölénybe kerültél valamivel, ami rossz és baj és lesújtó. Ilyenkor hirtelen összeáll a törött kép. Eloszlik a szorongás. Nem tudatosul benned, de azért nevetsz, mert rájössz, hogy az élet győzött a halál felett. És a halhatatlanság a mulandóság felett.
Minden kacaj az ösztönös halhatatlanság-érzetből ered. Ha már nevetni tudsz valamin, tudod, hogy nincs baj. Győztél. Lelkileg mindenképp. Már nem zuhansz, hanem repülsz.
Ezért van az, hogy minden igazi Mester derűs. A dalai lámára gondolj. Vagy bárkire, akit Mesternek vélsz. Ha nincs derűje: nem igazi mester. Minden Buddha szobor mosolyog. Nem tűnt fel? Egyetlen komor, lesújtott, szomorú vagy kétségbeesett Buddha arcot nem ismersz. Mert a hívei tudták, mit élt át: derűt. Hogy nincs halál. Nincs félelem. Minden homokzsákot kidobott a lelkéből, és most nevet. A kínai mesterek pedig kifejezetten röhögnek.
Ami nem fölfelé repül, az lefelé zuhan. És az emberi lélek, ha ráébred önmagára: repül. Ha rossz kedvem van, ne figyelj rám, mert tévedésben élek. Csak azokat a szavaimat fogadd el, amiket örömmel mondok.